Dicséretes vállalás, hogy az Operaház műsorában továbbra is szerepelnek a legfiatalabb korosztályokat, vagyis a jövő közönségét célzó előadások. Az őszi programban a tavalyi, nagyszerű Pomádé királyt követően újabb gyerekeknek szóló bemutató szerepel, ezúttal gyerekek közreműködésével.

Britten 1949-ben bemutatott, A kis kéményseprő című műve a Csináljunk operát! (Let's Make an Opera) című gyermekdarab utolsó felvonása. A darab első része A kis kéményseprő című mű keletkezéséről szól, és azzal a pedagógiai szándékkal íródott, hogy megismertesse az opera műfaji jellegzetességeit a fiatal korosztállyal, az előadásban szereplő és a nézőtéren helyet foglaló gyerekekkel egyaránt. A cselekmény szerint egy gyerekcsapat furcsa halálesetről beszámoló, 19. századi újságcikkre bukkan: szűk kéménybe szorulva lelte halálát egy kéményseprőként dolgoztatott gyermek. A cikk komoly felháborodást vált ki belőlük, így némi felnőtt segítséggel írnak egy operát, melyben az újságcikk alapján megelevenedő hős - természetesen az ő közreműködésükkel - elmenekülhet a gonosz, gyerekeket kizsákmányoló kéményseprő elől.

Az Operaház előadásában a kerettörténet és az opera egy iskola tornatermében játszódik. A teret bordásfalak fogják körbe, középen tornaszekrények, dobbantók, zsámolyok; az ominózus újságcikkre is az egyik tornaszekrény belsejében találnak rá a mai tizenévesek ruháit viselő gyerekek. Több csapat is gyülekezik itt, néha átsiet a színen egy-egy fehér köpenyes tanár, vagyis tornaterem az elképzelt iskola legfontosabb közösségi terének tűnik. A rendező, Bata Rita által kiegészített és aktualizált szöveg a gyerekszleng jellegzetes fordulatainak és poénjainak beépítésével operál, nyilvánvalóan azért, hogy a gyerekek magukhoz minél közelebb állónak érezhessék a látottakat. Az aktualizált szövegben és cselekményben vannak ötletes és kevésbé fantáziadús fordulatok. Bájos részlet, hogy a táncos fiú moziba invitálná a kiszemelt lányt, aki az opera előkészületei miatt ezt visszautasítja, viszont sikerül rábeszélnie a fiút, hogy dolgozzanak közösen. Didaktikai szempontból az is kétségkívül fontos, hogy a kis kéményseprő története komoly, tehát nem a musical műfaja illik hozzá (el is hangzik például a High School Musical), hanem az opera. A mai közeg érzetét felerősítő utalások és poénok azonban - a közönség reakcióit figyelve - nem minden esetben sikeredtek igazán mulatságosra.

A gyerekek igyekeznek természetesen játszani, ezt ügyesen megoldják, csak néhol érezhető, hogy felmondják, szavalják a szöveget. Helyzetüket egyébként nehezíti, hogy alkalmanként - a játékból kilépve - narrátorként is kommentálniuk kell a történéseket. A felnőtt szereplők, a portás vagy az apuka jellegzetesen parodisztikus figurák, eltúlzott és elnagyolt mozdulatokkal, gesztusokkal. Az "operaírós" első felvonás egy közös próbával zárul, Köteles Géza karmester a nézőket is próbálja bevonni az opera egy-egy kórusrészletének előadásához: néhány taktusnyi dallammal madárhangokat és lódobogást kell utánoznunk.

A kerettörténet szerint az opera az iskolai karácsonyi ünnepségre készül, tehát a második felvonásban ezt a produkciót láthatjuk. Az előadás a közeg, a tornaterem nyújtotta lehetőségeket használja, bútorként kerülnek játékba a zsámolyok, a bordásfalak jó rejtekhelynek bizonyulnak, Sammy, a kis kéményseprő hatalmas matracra pottyan, és a meneküléskor előkerül a tornaszer-ló is. A jelmezeken mindenütt felfedezhető egy azonos, fekete kockás anyagból varrt ruhadarab (sapka, sál, masni stb., sőt, ilyen nyakkendőjük van a jegyszedőknek is), a jelmezek sokféleségében azonban az ikrek habcsók- és Rowan sokzsebes ruhája kevésbé ízlésesre sikeredett. És a rendezőnek mintha nem lenne fontos a saját szerepe: az előző felvonás próbái során a gyerekeknek volt zeneszerzőjük és karmesterük, egy nélkülözhetetlen szereplőről, a rendezőről azonban említés sem történt.  A táncbetétekkel színezett színpadi mozgás túlbonyolítottnak hat, bár a táncosok koreográfiája egyszerű, a sok mozgás mégis zavarja a cselekményt, és leginkább azért, mert az egyik legfontosabb elem tekintetében marad hiányérzetünk: nem érthető a szöveg. A dialógusok, párbeszédek és duettek tartalmára csak következtetni lehet. Szembetűnő a gyerekek és felnőttek játékstílusának különbsége, az énekesek alakítása a gyerekek játéka mellett különösen modorosnak hat, Balatoni Éva Miss Baggottként túlságosan hisztérikus, Szüle Tamás Fekete Bobként agresszívan alattomos figura. A gyerekeket mindenképp dicséret illeti - hisz otthonosan mozognak a színpadon - akkor is, ha a betanítás zeneileg hagy némi kívánnivalót maga után.

A gyerekek által kitalált és formába öntött opera iránti felcsigázott érdeklődésünket a második felvonásban némi csalódás követi. De talán reménykedhetünk abban, hogy a tapsvihar és ováció nem csupán a gyerekszereplőknek szólt. És abban, hogy a nézőtéren ülő gyerekek is úgy gondolják, hogy az Operába máskor is jönni kell.

Forrás:Fidelio.hu